Ma meghallgattam az interjús részt, a legelső interjúnkat a podcastben. Az egészből szinte semmi sem maradt meg, mert csak arra tudtam figyelni, hogy minden második szavam az ‘igazából’. SŐT még akkor is hozzátettem, amikor befejeztem a mondatot és örömködve hallgattam, hogy végre sikerült kihagynom. Aztán persze indokolatlanul megint elhangzott pár másodperccel később. Annyira rosszul voltam ettől, hogy onnantól kezdve csak azon járt az agyam, hogy Eni biztos jobban örülne, ha ezt valaki mással csinálhatná. Arra is gondoltam, hogy mindenki nagyon kínosnak hisz, ha meghallgatja a podcastet. Aztán arra is, hogy emiatt veszítjük el az összes potenciális hallgatót. Elképzeltem a gyűlölködő kommenteket, azt is, hogy aki nem mond, ír csúnyát rám az meg gondolja és szánakozik.
Felhívtam az anyukámat, hogy megnyugtasson. Csak annyit kérdeztem a telefonban, hogy hallgatta-e már az új részt és mit gondol arról, hogy ennyiszer mondom azt, hogy igazából. Azt válaszolta, hogy már korábban is figyelte milyen sokszor mondom, de most mennie kell dolgozni… Totális megsemmisülés. Kezdtem elfogadni, hogy én mindig csak az a nyomi leszek. Csak pörgettem és pörgettem magam a hasonló gondolatokba, anélkül, hogy észrevettem volna valójában mi történik. Az önsajnálat olyan ügyesen fúrta be magát, hogy én abszolút tényeként éltem meg azt, hogy súlyos kommunikációs és kifejezésbeli problémáim vannak, amiket egyszerűen nem lehet orvosolni, ezért az egész világ így bélyegez majd meg.

Folytattam volna még órákig a kritizálást és az elszenvedést, de ahogy elővettem a porszívót, az agyam úgy gondolta, hogy itt az ideje kioldódni az egész napos agonizálásból és megjelent a gyönyörű párhuzam fejemben arról, hogy mennyivel fontosabbak néha a külsőségek, mint a valódi tartalom és hogy mennyire elvesztegettem az interjú valódi mondanivalóját azzal, hogy végig arra figyeltem milyen borzasztó az a szó, hogy igazából.

Ez a párhuzam úgy úszott be, hogy valahonnan a semmiből megjelent az a mondat, amit annyiszor mondunk vagy hallunk régi/új ismerősöktől: ‘Ezt nem is gondoltam volna rólad’.

Pedig mennyiszer találkoztunk már az adott ismerőssel, de vagy mi, vagy ő, vagy kölcsönösen eldöntöttük a külsőségek alapján, hogy nem érdemes megnézni a tartalmat.

Tény az, hogy először a külső az, amit érzékelünk, de szerintem, ha nyitottak lennénk eléggé, akkor a másik valódi természetét is olyan könnyen fogadnánk be, mint amilyen könnyen véleményt alkotunk a külsejéről és sokkal gazdagabb életünk lehetne.

A porszívó meg csak fekszik előttem, abszolút nem hívogatóan, IGAZÁBÓL.

Köszi, hogy elolvastad!

Szép reggelt, napot, estét, pillanatot, életet!

Kitti

"Amikor mindkét fél túl sokat követel a másiktól, amikor mindkettő azt várja el a másiktól, hogy az ő világában éljen, és mindig, minden tekintetben álljon rendelkezésére, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a két ego harca."

"Túl gyors volt a tempó. Nem maradt elég időnk, hogy összehangoljuk az elképzeléseinket arról, mit csináljunk, hová menjünk, milyen célt tűzzünk ki. A végén a kérdés, hogy ki legyen az irányító, ki határozza meg a napirendet, leküzdhetetlen nehézséggé vált." Mondja a főszereplő két előző kapcsolatáról. 

Nem tudom ti olvastátok-e a Mennyei próféciát, de mindenkinek őszintén ajánlom. Néhány idézetet megosztottam belőle, de nyugi, nincs spoiler értékük, mert a sztoriról nem árulnak el semmit. Azért akartam megosztani ezt veletek, mert csomó “jelentőségteljes véletlen” vezetett az elolvasásához (illetve még csak a háromnegyedénél tartok) és már az elején megdöbbentett, hogy ugyanarról olvasok, amin két napja töröm a fejem, sőt még ki is éleződik a sztori arra, hogy ezek a véletlenek mindig pont akkor érkeznek, amikor szükségünk van az adott információra.
A dolog, amin a fejem törtem, az az volt, hogy mennyire türelmetlenek az emberek párkapcsolatokban. Saját példám is van erre, pont azért foglalt le ennyire ez a gondolat.
A kapcsolatom elején azonnal elkezdtek beözönleni a fejembe a félelmek, “fel kell majd magam adnom megint?”, “vajon maradhatok önmagam és ugyanúgy szeretni fog?” és az összes elágazás, ami ezekből a kérdésekből jön. Számomra ezek a kérdések azért voltak annyira lényegesek, mert mielőtt elkezdtem önismerettel foglalkozni úgy gondoltam, hogy a legalapabb dolog az, hogy én vagyok az alárendelt és úgy formálódom, ahogy az a másik félnek megfelel. Aztán mikor ezt felismertem úgy éreztem, hogy a legjobb megoldás, ha szingli maradok addig, amíg meg nem erősítem magam. Az élet persze nem mindig veszi figyelembe azt, hogy mi mit szeretnénk, szerintem inkább úgy alakítja a dolgokat, hogy minden a számunkra legkedvezőbben alakuljon fejlődésünkben. El is kezdett szépen kibontakozni a jelenlegi kapcsolatom, pont akkor amikor a legkevésbé vágytam arra, hogy megint visszatérjenek a régi mintázataim és elkezdjek eltűnni mögöttük. Tudtam, hogy legegyszerűbben akkor fogom ezt megtanulni és akkor a legegyszerűbb megfigyelnem, ha együtt vagyok valakivel (akit ennyire nagyon szeretek), de annyira féltem, hogy a rengeteg kétség a fejemből nem akart eltűnni, pedig a lehető legtökéletesebb partnerre találtam ebben a folyamatban. Mi teremtjük a világunkat, ebben száz százalékosan hiszek, viszont sajnos nem mindig jut eszembe. Természetesen amikor elkezdett a kapcsolatunk kibontakozni, minden a lehető legtisztábban és a számomra legmegfelelőbben alakult. Meghallgatott, őszinte lehettem vele, nagyon fontos volt számára, hogy önmagam maradhassak, nem voltak elvárások, mégis az a gondolat ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha ez az egész megváltozik majd, és azok a félelmek, amikről már fenn írtam bekövetkeznek. Említettem ugye azt, hogy mi teremtjük a világunk és én ezerrel elkezdtem megteremteni a saját félelmeim, egyre jobban kételkedtem, egyre erősebb volt bennem az, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, hiszen eddig az élet mindig mást igazolt és az amit magamról és az életről az önismereti fejlődésem alatt tanultam kezdtek háttérbe szorulni és egyre erősebb lett a régi beidegződés, azt, amit gyerekkorom óta újra és újra eljátszottam:

"Be kell látnunk: a mások fölötti uralom módszere mindegyikünk számára azonos azzal, amit gyerekkorában használt, ha magára akarta vonni a figyelmet, maga felé akarta irányítani az energiát. Mindannyian ennél a módszernél rekedtünk meg, ezt ismételgetjük újra és újra. Én úgy nevezem: ez a mi tudattalan hatalmi drámánk. Azért dráma, mert ismerős a helyszín, ismerősek a díszletek, és fiatal korunkban magunk írtuk meg a cselekményt. Aztán mindennapi életünkben ezt a jelenetet ismételgetjük újra meg újra, anélkül hogy tudomásunk lenne róla. Csak annyit veszünk észre, hogy általában ugyanolyan dolgok történnek velünk. Ez azért baj, mert ha mindig megrekedünk ugyanannál a jelenetnél, akkor életünk, a nagy kalandfilm nem folytatódhat a véletlenek által megszabott vonalak mentén. Ha az energia megszerzésének érdekében mindig ugyanazt a manipulációs jelenetet játsszuk el, nem engedjük tovább peregni a filmet."

Na igen, mindent megtettem azért, hogy provokáljam és bebizonyítsa azt, hogy az én valóságom mindig ugyanúgy végződik, ahogy eddig: egy megfelelési kényszeres, alárendelt kislánnyá kell majd válnom a kapcsolatban. Szerencsére a tudatosság fel fel csillant bennem és nem hagyta, hogy száz százalékosan uralmába kerítsen a régi minta, a robotpilóta üzemmód helyett sokszor átváltottam az irányítóba, de a sok kétely meghozta a hatását és benne is elkezdtek felmerülni a saját félelmei. Éreztem a szakadékot és azt, hogy talán itt most tényleg vége mindennek (persze ezek a legradikálisabb érzelmeim voltak), aztán valami történt, elindítottuk Enivel a podcastet, mégjobban a mindennapjaim részévé vált önmagam figyelése és a félelmeink egyre abszurdabbá váltak számomra, olyan könyvek, olyan videók, olyan emberek sodródtak az életembe, amik még erősebbé tettek és nem hagyták, hogy a régi film pörögjön. És itt vissza is kanyarodnék ahhoz, hogy a Mennyei prófécia előtti napokban mi foglalta le a figyelmem. A türelmetlenség, az hogy nem bízunk a másikban annyira, hogy kiforrja magát a kapcsolat. Szerencsére ezek csak a korábbi “hibák” kapcsán merültek fel, amiket a kapcsolatban vétettem, de nem a kétségbeesett reménytelen gondolatsor volt ez, inkább csak egyszerű ténymegállapítás arról, hogy mennyire abszurd működésünk van, viszont el tudom képzelni, hogy ez átfordulhatott volna megint aggódásba, ha nem nyitom ki a könyvet. Azt a könyvet, amiről már annyiszor hallottam a legváratlanabb helyzetekben és amit pont akkor vett meg anyukám magának és olvasta el és áradozott róla és ezáltal az én kezembe is kerülhetett.
A könyv szinte rögtön azzal kezdődött, ami épp a fejemben zajlott és mégjobban megerősített abban, hogy az számít igazán, hogy legyünk türelmesek, ne akarjuk egyből a tökéletes kapcsolatot, bízzunk meg egymásban és az energiát ne a hatalmi harcainkból próbáljuk kinyerni, hanem a szeretetből.

Az is lehet, hogy pont akkor olvasod ezeket a sorokat te is, amikor épp a legnagyobb szükséged van rá. :)

Köszönöm, hogy végig olvastad!

Szeressétek egymást!

Szép napot,

Kitti :)

ui.:

A podcastet megtaláljátok itt: https://soundcloud.com/dekivagyoken  

Nem tudom ki hogyáll a szinkronitással*, vagy mennyire hisztek a véletlenekben, de az elmúlt időben bárhova néztem, bármit hallgattam a “nem cselekvés” , “nem kötődés” volt a fő motívuma. Simán lehet, hogy csak ez az amire a fókuszom helyeztem és azért vettem észre könnyebben, de én hiszek abban, hogy a belső, valódi énem pontosan tudja, hogy milyen tapasztalásra van szükségem ahhoz, hogy a tudatom a legjobban fejlődhessen és nem véletlenül találkoztam össze ennyiszer ezzel a fogalommal, ezért úgy döntöttem, hogy írok erről egy blogbejegyzést.

Mi is az a “nem cselekvés” “nem kötődés”? Nyilván függ attól hogy honnan nézzük, hogy kinek milyen jelentéssel bír a cselekvés/kötődés szó és egyáltalában milyen kontextusban szerepel.
Az én értelmezésemben valami olyasmit jelent, hogy “go with the flow”, “ne gondolkozz, sodródj” és társaik.
Nem ragoznám túl az értelmezését, inkább leírom, amiket a “nagyoktól” tanultam.
Random sorrendben írom le ezeket a tanításokat, történeteket és nem úgy, ahogy az életemben előfordultak, de a legtöbb az elmúlt 1-2 hétben jött velem szembe (meg amúgy sem létezik az idő, nem igaz?)

Nézzük meg Lao-ce - Tao Te King című kötetében ez hogyan is szerepel, de először néhány mondat a taoizmusról és Lao-ce-ről, hogy érthetőbb legyen amiről itt írkálgatok nektek.
“A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak nevezik” (Wikipedia). Lao-ce-t pedig ezen a filozófia alapító mesterének tartják.
Ugye beszéltem itt arról, hogy lépten nyomon a “nem cselekvéssel” találkozom, itt van a könyv második verse, ami ma akadt egy év után először, újra a kezembe:

2

Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas és mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti.

Elég egyértelműen lejön a versből az, hogy itt nem arról van szó, hogy ne csináljunk semmit és otthon kuksoljunk a szobánkban egész nap, mert ugye minden alakul magától. Inkább arról van szó, hogy ne ragaszkodjunk a munkánk gyümölcséhez.

Eszembe jutott egy kis idézet erről: “A gyümölcs hirtelen pottyan le a fáról, de amíg megérik, az hosszú időt vesz igénybe”. - Maharaj Nisargadatta
A “nem cselekvés” vagy inkább “nem kötődés” művelésekor (ha lehet ilyet mondani), nem fog attól függeni a boldogságunk, hogy egyáltalán lesz-e gyümölcs vagy sem, egyszerűen öntözgetjük a fát, csodáljuk a leveleit, de nem várjuk el, hogy termést hozzon, így ha jön egy szárazság, nem fog lesújtani minket, viszont ha megterem a gyümölcs, még nagyobb örömet lelhetünk benne.

A rövid intermezzo után visszatérnék a versecskére. A kötet, amiből olvastam, tartalmaz egy jegyzetek és egy prózafordítás részt, amit emlékszem nem olvastam el anno, mert nem akartam, hogy a saját értelmezésembe belepiszkálhasson, de most nagyon is hasznosnak találom, főleg mivel nehezen tudom saját szavakkal megfogalmazni általában a saját tapasztalataimat és értelmezéseimet.
Tőkei Ferenc prózafordítása a következő: beszél a dualitásról, amikor felismerik a szépet, akkor megjelenik a rút is, arról, hogy a nemlét a lét egymásból születik és így tovább, majd leírja, hogy “A bölcs létrehoz, de nem veszi birtokába; teremt, de nem ragaszkodik (ahhoz, amit teremtett). Művét beteljesíti, de nem él vele. S éppen azért, mert nem él vele, nem is veszítheti el.”  Írja még azt is, hogy a nem-cselekvés annyit tesz: “a bölcsnek nem szabad a tao természettörvény erejével bíró mozgásba cselekvéssel beavatkoznia.”

Másik platform, ahol ezzel a sodródással, nem-cselekvéssel foglalkoztak, illetve erről értekeztek egy podcast volt (Positive Head Podcast és sajnos nem emlékszem arra, hogy melyik részben volt és fel sem írtam magamnak, de a szorija nagyon megragadt a fejemben)
Sztori a következő:
Kenuval megyünk a folyón, de az árral szemben. Iszonyatosan nehéz meló, össze-vissza evezünk, minden izmunk megfeszítjük, minden energiánkat beleadjuk, aztán valaki megkérdezi: miért nem az árral megegyező irányban mentek, miért nem csak sodródtok?
Micsoda buta kérdés ez, az első gondolatunk az, hogy ez egy lusta megoldás, hiszen azt tanították a szüleink, hogy eveznünk kell az árral szemben, ezt tanították a tanáraink, a barátaink is akkor lesznek büszkék ránk, ha sikerül árral szemben mennünk, sőt egész életünkben úgy hasonlítottak másokhoz, és úgy hasonlítottuk magunkat másokhoz, hogy mennyire teljesítünk jól az árral szemben.
Dehát csak egy áramlat van, egy irányba megy, akkor meg miért küzdeni ellene, ígyis úgyis ugyanaz a vége, nem fog irányt változtatni a folyó.

Ha árral szemben vagyunk, az pont olyan érzés, mint a hatalom elvesztése valami felett, egyenlő a félelemmel, a kétségekkel, de ha hagyjuk magunkat és elindulunk az árral, akkor egy csodálatos utazásunk lesz. Nem más irányítja ezt az áramot, rajtunk múlik, hogy mennyire könnyen vesszük, hogy mennyire tudunk vele áramolni.
Nekem ez a folyós metafora nagyon tetszik és mikor hallottam, azonnal felismertem, hogy éppen akkor mi jelentette az életemben ezt az árral szemben evezést és sikerült automatikusan elengednem.

A cselekvés és a szeretet jógája című (Szvámi Vivékánanda) könyvből is van jó pár kedvenc és elgondolkodtató részletem (az egész könyv igazából).
“Az aranyból készült lánc ugyanúgy lánc, mint a vasból készült. Tüske megy az ujjamba és én fogok egy másikat, hogy kipiszkáljam. Amikor viszont sikerül eltávolítanom, mindkét tüskét eldobom; nincs szükségem arra, hogy megtartsam a másodikat, hiszen végül is mindkettő csak tövis. Ezért tehát a rossz hajlamokat hatástalanítani kell a jók által, a rossz benyomásokat az elmében a jók friss hullámaival kell eltávolítani (...) Ezután azonban a jó hajlamokat is le kell győznünk, így a “kötődő” “nem-kötődővé” válik.”
Sokszor volt nehéz olvasni ezt a könyvet, de akárhányszor, amikor közelebb voltam a belsőmhöz, a középpontomhoz letehetetlen és magától értetődő volt. Ez a részlet is magával ragadott a könyv olvasásakor.

Itt egy régebbről való bónusz történetecske, ami az egyik kedvencem és tutira el fogom még mesélni a podcastben is:

A folyóban éldegélő kapaszkodóállatok egész életükben kapaszkodnak a sziklákba, tiszta erejükből és folyton folyvást attól rettegve, hogy elviszi őket az ár. Egy napon az egyik kapaszkodóállatka megelégelte azt, hogy az élete nem áll másból mint kapaszkodás és rettegés, ezért úgy döntött lesz, ami lesz, ő nem hajlandó így folytatni az életét és elengedte a sziklát, az ár azonnal elragadta, eleinte nekiütközött néhány sziklának és nem volt teljesen zökkenőmentes az indulása, de aztán ahogy megszokta tökéletes kényelemmel és gyorsasággal úszott az árral, sosem érezte szabadabbnak és boldogabbnak magát.  Egyszercsak elhaladt egy csapat kapaszkodóállatka mellett, akik sóvárogva kiabáltak utána: Segíts nekünk Messiás, mi is szabadok akarunk lenni, erre a szabad állatka csak annyit tudott válaszolni. Engedjétek el a sziklát és szabaddá váltok. A kapaszkodóállatkák pedig vissza: Nem tehetjük, hiszen mi kapaszkodóállatok vagyunk, kapaszkodnunk kell a sziklába.

Ti mit gondoltok arról, hogy hagyjátok az árral menni magatokat? Sikerült már? Meg szeretnétek lépni egyáltalán?

Mindenkinek sok jelenben teli pillanatot és elengedésekben teli életet kívánok,

Kitti :)

Hallgassátok a podcastet és mi szeretettel várjuk a visszajelzéseket, hozzászólásokat.
https://soundcloud.com/dekivagyoken

Valamint megtaláltok iTunes-on és Spotify-on is :)

E-mail: dekivagyoken.podcast@gmail.com

Instagram: https://www.instagram.com/dekivagyoken.podcast/

Facebook: https://www.facebook.com/dekivagyoken.podcast/

Facebook zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/371162186808365/

*szinkronitás: "jelentőségteljes egybeesések, valamilyen külső esemény és egy belső esemény véletlen módon egybeesik, egy időben jelenik meg”. - Carl Gustav Jung

Üdvözlünk a blogunkon!

Kitti és Eni vagyunk, két barátnő, akik már több mint egy éve keresik az életük értelmét. Ezt még ugyan nem találtuk meg, de elindultunk egy állapothoz vezető úton, amit magyarul talán tudatos jelenlétnek, angolul pedig mindfulnessnek neveznek. Sok mindent tapasztaltunk, és sok mindent kipróbáltunk, és végül úgy döntöttünk, hogy együtt többre megyünk, mint egyedül, ezért elkezdtünk egy podcast-ot.

Ebben kötetlenül beszélgetünk az eddigi tapasztalatainkról, néha egy-egy témát beszélünk át, máskor csak úgy cseverészünk, vagy vendéget hívunk.

Ha Te is azt keresed, hogy ki vagy Te valójában, ki az aki a sok stressz, aggódás, fájdalom, vagy éppen boldogság mögött állandóan jelen van, akkor hallgass minket, vagy kövess valamelyik közösségi oldalunkon!:)

A podcast-unkat megtalálhatod a következő oldalon:

https://soundcloud.com/dekivagyoken

Legyen szép napod:)