"Amikor mindkét fél túl sokat követel a másiktól, amikor mindkettő azt várja el a másiktól, hogy az ő világában éljen, és mindig, minden tekintetben álljon rendelkezésére, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a két ego harca."

"Túl gyors volt a tempó. Nem maradt elég időnk, hogy összehangoljuk az elképzeléseinket arról, mit csináljunk, hová menjünk, milyen célt tűzzünk ki. A végén a kérdés, hogy ki legyen az irányító, ki határozza meg a napirendet, leküzdhetetlen nehézséggé vált." Mondja a főszereplő két előző kapcsolatáról. 

Nem tudom ti olvastátok-e a Mennyei próféciát, de mindenkinek őszintén ajánlom. Néhány idézetet megosztottam belőle, de nyugi, nincs spoiler értékük, mert a sztoriról nem árulnak el semmit. Azért akartam megosztani ezt veletek, mert csomó “jelentőségteljes véletlen” vezetett az elolvasásához (illetve még csak a háromnegyedénél tartok) és már az elején megdöbbentett, hogy ugyanarról olvasok, amin két napja töröm a fejem, sőt még ki is éleződik a sztori arra, hogy ezek a véletlenek mindig pont akkor érkeznek, amikor szükségünk van az adott információra.
A dolog, amin a fejem törtem, az az volt, hogy mennyire türelmetlenek az emberek párkapcsolatokban. Saját példám is van erre, pont azért foglalt le ennyire ez a gondolat.
A kapcsolatom elején azonnal elkezdtek beözönleni a fejembe a félelmek, “fel kell majd magam adnom megint?”, “vajon maradhatok önmagam és ugyanúgy szeretni fog?” és az összes elágazás, ami ezekből a kérdésekből jön. Számomra ezek a kérdések azért voltak annyira lényegesek, mert mielőtt elkezdtem önismerettel foglalkozni úgy gondoltam, hogy a legalapabb dolog az, hogy én vagyok az alárendelt és úgy formálódom, ahogy az a másik félnek megfelel. Aztán mikor ezt felismertem úgy éreztem, hogy a legjobb megoldás, ha szingli maradok addig, amíg meg nem erősítem magam. Az élet persze nem mindig veszi figyelembe azt, hogy mi mit szeretnénk, szerintem inkább úgy alakítja a dolgokat, hogy minden a számunkra legkedvezőbben alakuljon fejlődésünkben. El is kezdett szépen kibontakozni a jelenlegi kapcsolatom, pont akkor amikor a legkevésbé vágytam arra, hogy megint visszatérjenek a régi mintázataim és elkezdjek eltűnni mögöttük. Tudtam, hogy legegyszerűbben akkor fogom ezt megtanulni és akkor a legegyszerűbb megfigyelnem, ha együtt vagyok valakivel (akit ennyire nagyon szeretek), de annyira féltem, hogy a rengeteg kétség a fejemből nem akart eltűnni, pedig a lehető legtökéletesebb partnerre találtam ebben a folyamatban. Mi teremtjük a világunkat, ebben száz százalékosan hiszek, viszont sajnos nem mindig jut eszembe. Természetesen amikor elkezdett a kapcsolatunk kibontakozni, minden a lehető legtisztábban és a számomra legmegfelelőbben alakult. Meghallgatott, őszinte lehettem vele, nagyon fontos volt számára, hogy önmagam maradhassak, nem voltak elvárások, mégis az a gondolat ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha ez az egész megváltozik majd, és azok a félelmek, amikről már fenn írtam bekövetkeznek. Említettem ugye azt, hogy mi teremtjük a világunk és én ezerrel elkezdtem megteremteni a saját félelmeim, egyre jobban kételkedtem, egyre erősebb volt bennem az, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, hiszen eddig az élet mindig mást igazolt és az amit magamról és az életről az önismereti fejlődésem alatt tanultam kezdtek háttérbe szorulni és egyre erősebb lett a régi beidegződés, azt, amit gyerekkorom óta újra és újra eljátszottam:

"Be kell látnunk: a mások fölötti uralom módszere mindegyikünk számára azonos azzal, amit gyerekkorában használt, ha magára akarta vonni a figyelmet, maga felé akarta irányítani az energiát. Mindannyian ennél a módszernél rekedtünk meg, ezt ismételgetjük újra és újra. Én úgy nevezem: ez a mi tudattalan hatalmi drámánk. Azért dráma, mert ismerős a helyszín, ismerősek a díszletek, és fiatal korunkban magunk írtuk meg a cselekményt. Aztán mindennapi életünkben ezt a jelenetet ismételgetjük újra meg újra, anélkül hogy tudomásunk lenne róla. Csak annyit veszünk észre, hogy általában ugyanolyan dolgok történnek velünk. Ez azért baj, mert ha mindig megrekedünk ugyanannál a jelenetnél, akkor életünk, a nagy kalandfilm nem folytatódhat a véletlenek által megszabott vonalak mentén. Ha az energia megszerzésének érdekében mindig ugyanazt a manipulációs jelenetet játsszuk el, nem engedjük tovább peregni a filmet."

Na igen, mindent megtettem azért, hogy provokáljam és bebizonyítsa azt, hogy az én valóságom mindig ugyanúgy végződik, ahogy eddig: egy megfelelési kényszeres, alárendelt kislánnyá kell majd válnom a kapcsolatban. Szerencsére a tudatosság fel fel csillant bennem és nem hagyta, hogy száz százalékosan uralmába kerítsen a régi minta, a robotpilóta üzemmód helyett sokszor átváltottam az irányítóba, de a sok kétely meghozta a hatását és benne is elkezdtek felmerülni a saját félelmei. Éreztem a szakadékot és azt, hogy talán itt most tényleg vége mindennek (persze ezek a legradikálisabb érzelmeim voltak), aztán valami történt, elindítottuk Enivel a podcastet, mégjobban a mindennapjaim részévé vált önmagam figyelése és a félelmeink egyre abszurdabbá váltak számomra, olyan könyvek, olyan videók, olyan emberek sodródtak az életembe, amik még erősebbé tettek és nem hagyták, hogy a régi film pörögjön. És itt vissza is kanyarodnék ahhoz, hogy a Mennyei prófécia előtti napokban mi foglalta le a figyelmem. A türelmetlenség, az hogy nem bízunk a másikban annyira, hogy kiforrja magát a kapcsolat. Szerencsére ezek csak a korábbi “hibák” kapcsán merültek fel, amiket a kapcsolatban vétettem, de nem a kétségbeesett reménytelen gondolatsor volt ez, inkább csak egyszerű ténymegállapítás arról, hogy mennyire abszurd működésünk van, viszont el tudom képzelni, hogy ez átfordulhatott volna megint aggódásba, ha nem nyitom ki a könyvet. Azt a könyvet, amiről már annyiszor hallottam a legváratlanabb helyzetekben és amit pont akkor vett meg anyukám magának és olvasta el és áradozott róla és ezáltal az én kezembe is kerülhetett.
A könyv szinte rögtön azzal kezdődött, ami épp a fejemben zajlott és mégjobban megerősített abban, hogy az számít igazán, hogy legyünk türelmesek, ne akarjuk egyből a tökéletes kapcsolatot, bízzunk meg egymásban és az energiát ne a hatalmi harcainkból próbáljuk kinyerni, hanem a szeretetből.

Az is lehet, hogy pont akkor olvasod ezeket a sorokat te is, amikor épp a legnagyobb szükséged van rá. :)

Köszönöm, hogy végig olvastad!

Szeressétek egymást!

Szép napot,

Kitti :)

ui.:

A podcastet megtaláljátok itt: https://soundcloud.com/dekivagyoken