Nem tudom ki hogyáll a szinkronitással*, vagy mennyire hisztek a véletlenekben, de az elmúlt időben bárhova néztem, bármit hallgattam a “nem cselekvés” , “nem kötődés” volt a fő motívuma. Simán lehet, hogy csak ez az amire a fókuszom helyeztem és azért vettem észre könnyebben, de én hiszek abban, hogy a belső, valódi énem pontosan tudja, hogy milyen tapasztalásra van szükségem ahhoz, hogy a tudatom a legjobban fejlődhessen és nem véletlenül találkoztam össze ennyiszer ezzel a fogalommal, ezért úgy döntöttem, hogy írok erről egy blogbejegyzést.
Mi is az a “nem cselekvés” “nem kötődés”? Nyilván függ attól hogy honnan nézzük, hogy kinek milyen jelentéssel bír a cselekvés/kötődés szó és egyáltalában milyen kontextusban szerepel.
Az én értelmezésemben valami olyasmit jelent, hogy “go with the flow”, “ne gondolkozz, sodródj” és társaik.
Nem ragoznám túl az értelmezését, inkább leírom, amiket a “nagyoktól” tanultam.
Random sorrendben írom le ezeket a tanításokat, történeteket és nem úgy, ahogy az életemben előfordultak, de a legtöbb az elmúlt 1-2 hétben jött velem szembe (meg amúgy sem létezik az idő, nem igaz?)
Nézzük meg Lao-ce - Tao Te King című kötetében ez hogyan is szerepel, de először néhány mondat a taoizmusról és Lao-ce-ről, hogy érthetőbb legyen amiről itt írkálgatok nektek.
“A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak nevezik” (Wikipedia). Lao-ce-t pedig ezen a filozófia alapító mesterének tartják.
Ugye beszéltem itt arról, hogy lépten nyomon a “nem cselekvéssel” találkozom, itt van a könyv második verse, ami ma akadt egy év után először, újra a kezembe:
2
Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas és mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti.
Elég egyértelműen lejön a versből az, hogy itt nem arról van szó, hogy ne csináljunk semmit és otthon kuksoljunk a szobánkban egész nap, mert ugye minden alakul magától. Inkább arról van szó, hogy ne ragaszkodjunk a munkánk gyümölcséhez.
Eszembe jutott egy kis idézet erről: “A gyümölcs hirtelen pottyan le a fáról, de amíg megérik, az hosszú időt vesz igénybe”. - Maharaj Nisargadatta
A “nem cselekvés” vagy inkább “nem kötődés” művelésekor (ha lehet ilyet mondani), nem fog attól függeni a boldogságunk, hogy egyáltalán lesz-e gyümölcs vagy sem, egyszerűen öntözgetjük a fát, csodáljuk a leveleit, de nem várjuk el, hogy termést hozzon, így ha jön egy szárazság, nem fog lesújtani minket, viszont ha megterem a gyümölcs, még nagyobb örömet lelhetünk benne.
A rövid intermezzo után visszatérnék a versecskére. A kötet, amiből olvastam, tartalmaz egy jegyzetek és egy prózafordítás részt, amit emlékszem nem olvastam el anno, mert nem akartam, hogy a saját értelmezésembe belepiszkálhasson, de most nagyon is hasznosnak találom, főleg mivel nehezen tudom saját szavakkal megfogalmazni általában a saját tapasztalataimat és értelmezéseimet.
Tőkei Ferenc prózafordítása a következő: beszél a dualitásról, amikor felismerik a szépet, akkor megjelenik a rút is, arról, hogy a nemlét a lét egymásból születik és így tovább, majd leírja, hogy “A bölcs létrehoz, de nem veszi birtokába; teremt, de nem ragaszkodik (ahhoz, amit teremtett). Művét beteljesíti, de nem él vele. S éppen azért, mert nem él vele, nem is veszítheti el.” Írja még azt is, hogy a nem-cselekvés annyit tesz: “a bölcsnek nem szabad a tao természettörvény erejével bíró mozgásba cselekvéssel beavatkoznia.”
Másik platform, ahol ezzel a sodródással, nem-cselekvéssel foglalkoztak, illetve erről értekeztek egy podcast volt (Positive Head Podcast és sajnos nem emlékszem arra, hogy melyik részben volt és fel sem írtam magamnak, de a szorija nagyon megragadt a fejemben)
Sztori a következő:
Kenuval megyünk a folyón, de az árral szemben. Iszonyatosan nehéz meló, össze-vissza evezünk, minden izmunk megfeszítjük, minden energiánkat beleadjuk, aztán valaki megkérdezi: miért nem az árral megegyező irányban mentek, miért nem csak sodródtok?
Micsoda buta kérdés ez, az első gondolatunk az, hogy ez egy lusta megoldás, hiszen azt tanították a szüleink, hogy eveznünk kell az árral szemben, ezt tanították a tanáraink, a barátaink is akkor lesznek büszkék ránk, ha sikerül árral szemben mennünk, sőt egész életünkben úgy hasonlítottak másokhoz, és úgy hasonlítottuk magunkat másokhoz, hogy mennyire teljesítünk jól az árral szemben.
Dehát csak egy áramlat van, egy irányba megy, akkor meg miért küzdeni ellene, ígyis úgyis ugyanaz a vége, nem fog irányt változtatni a folyó.
Ha árral szemben vagyunk, az pont olyan érzés, mint a hatalom elvesztése valami felett, egyenlő a félelemmel, a kétségekkel, de ha hagyjuk magunkat és elindulunk az árral, akkor egy csodálatos utazásunk lesz. Nem más irányítja ezt az áramot, rajtunk múlik, hogy mennyire könnyen vesszük, hogy mennyire tudunk vele áramolni.
Nekem ez a folyós metafora nagyon tetszik és mikor hallottam, azonnal felismertem, hogy éppen akkor mi jelentette az életemben ezt az árral szemben evezést és sikerült automatikusan elengednem.
A cselekvés és a szeretet jógája című (Szvámi Vivékánanda) könyvből is van jó pár kedvenc és elgondolkodtató részletem (az egész könyv igazából).
“Az aranyból készült lánc ugyanúgy lánc, mint a vasból készült. Tüske megy az ujjamba és én fogok egy másikat, hogy kipiszkáljam. Amikor viszont sikerül eltávolítanom, mindkét tüskét eldobom; nincs szükségem arra, hogy megtartsam a másodikat, hiszen végül is mindkettő csak tövis. Ezért tehát a rossz hajlamokat hatástalanítani kell a jók által, a rossz benyomásokat az elmében a jók friss hullámaival kell eltávolítani (...) Ezután azonban a jó hajlamokat is le kell győznünk, így a “kötődő” “nem-kötődővé” válik.”
Sokszor volt nehéz olvasni ezt a könyvet, de akárhányszor, amikor közelebb voltam a belsőmhöz, a középpontomhoz letehetetlen és magától értetődő volt. Ez a részlet is magával ragadott a könyv olvasásakor.
Itt egy régebbről való bónusz történetecske, ami az egyik kedvencem és tutira el fogom még mesélni a podcastben is:
A folyóban éldegélő kapaszkodóállatok egész életükben kapaszkodnak a sziklákba, tiszta erejükből és folyton folyvást attól rettegve, hogy elviszi őket az ár. Egy napon az egyik kapaszkodóállatka megelégelte azt, hogy az élete nem áll másból mint kapaszkodás és rettegés, ezért úgy döntött lesz, ami lesz, ő nem hajlandó így folytatni az életét és elengedte a sziklát, az ár azonnal elragadta, eleinte nekiütközött néhány sziklának és nem volt teljesen zökkenőmentes az indulása, de aztán ahogy megszokta tökéletes kényelemmel és gyorsasággal úszott az árral, sosem érezte szabadabbnak és boldogabbnak magát. Egyszercsak elhaladt egy csapat kapaszkodóállatka mellett, akik sóvárogva kiabáltak utána: Segíts nekünk Messiás, mi is szabadok akarunk lenni, erre a szabad állatka csak annyit tudott válaszolni. Engedjétek el a sziklát és szabaddá váltok. A kapaszkodóállatkák pedig vissza: Nem tehetjük, hiszen mi kapaszkodóállatok vagyunk, kapaszkodnunk kell a sziklába.
Ti mit gondoltok arról, hogy hagyjátok az árral menni magatokat? Sikerült már? Meg szeretnétek lépni egyáltalán?
Mindenkinek sok jelenben teli pillanatot és elengedésekben teli életet kívánok,
Kitti :)
Hallgassátok a podcastet és mi szeretettel várjuk a visszajelzéseket, hozzászólásokat.
https://soundcloud.com/dekivagyoken
Valamint megtaláltok iTunes-on és Spotify-on is :)
E-mail: dekivagyoken.podcast@gmail.com
Instagram: https://www.instagram.com/dekivagyoken.podcast/
Facebook: https://www.facebook.com/dekivagyoken.podcast/
Facebook zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/371162186808365/
*szinkronitás: "jelentőségteljes egybeesések, valamilyen külső esemény és egy belső esemény véletlen módon egybeesik, egy időben jelenik meg”. - Carl Gustav Jung